5. rész

Sziasztooook!:)
Bocsánat a hatalmas kihagyás miatt, nem terveztük, hogy ennyire megváratunk Titeket. Reméljük vagytok még páran, akiket érdekel a történet, és igazából azt is reméljük, hogy vannak újak, akik most kezdik el olvasni a történetet. Na hát akkor jó olvasást! :* És tudjátok, pipálni és kommentelni ér!:)
Puszi: Dana, Bius xx

- Úristen, hát köszönöm. - nyögtem ki végül. - Nagyon kedves vagy. - viszonoztam gesztusát, és úgy ültünk ott, mint két mosolygós tökfej... 

Elmélyülten néztünk egymás szemébe. Arról fogalmam sem volt Ő mit tanulmányozott rajtam, de én azt próbáltam eldönteni milyen színűek az íriszei. Teljesen elvarázsolt az egész lénye, úgy, hogy még szinte nem is ismertem. Helyes pofijával mikor megérkeztek, azonnal levett a lábamról. A haja olyan dús volt, hogy legszívesebben beletúrtam volna. Izmai az ingén keresztül is tökéletesen látszódtak. A mosolya pedig a legédesebb volt mind közül, amit valaha láttam. 
Teljesen belefeledkeztem gondolataimba, nem is vettem észre, hogy a köztünk lévő távolság szinte megszűnt, alig pár centi választott el ajkaitól. Balázs tekintete valószínűleg már rég eltévedt az ajkamra. Láttam, hogy egy nagyot nyel, majd ismét szemeimbe nézett.
Közelebb húzódott hozzám, így már csak milliméterek választottak el minket egymástól. Balázs az ujjaival kisimította az arcomba lógó tincseimet, de azután sem engedett el, tenyerébe fogta arcom, s hüvelykujjával simogatni kezdte azt. Éreztem, hogy a bőröm az eddiginél is jobban ég, így valószínű, hogy pipacspiros lehettem. Balázs újból számat bűvölte szemeivel, majd kezdte teljesen megszüntetni a köztünk lévő távolságot. Már szemeimet is lehunytam, amikor kivágódott a szobám ajtaja. Ijedten rebbentünk szét a zajra, s mindketten másfelé néztünk.
- Ne haragudjatok, hogy zavarok, de Balázsék indulnak. - mentegetőzött anyu az ajtóban.
- Semmi gond! Nem zavarsz, csak beszélgettünk. - kaptam észbe először én, hogy válaszolni kéne.
- Igen, ahogy Bella mondja. - pattant fel az ágyról Balázs. - De akkor, most jobb, ha lemegyek. Apu elég türelmetlen tud lenni. - mondta nevetve, majd kisétált a szobából.
- Mi történt itt? Furcsák vagytok mindketten. - jegyezte meg anyu csípőre tett kézzel. 
A francba, hogy mindig mindent kiszúr. - gondoltam magamban kissé dühösen.
- Tényleg nem történt semmi, de nem kéne lemenni kikísérni őket? - siettem el anyu előtt pont úgy, ahogyan az előbb Balázs.
Mikor leértem az előtérbe már mindenki indulásra készen ácsorgott a helyiségben, gondolom rám és édesanyámra vártak, hogy elköszönhessenek.
- Köszönjük szépen a vendéglátást, minden nagyon finom volt. - mosolygott kedvesen Balázs anyukája az enyémre.
- Igen, egyetértek. Legközelebb mi látunk vendégül titeket. - szólalt meg apa új főnöke is.
Én csak mosolyogva figyeltem milyen jól kijönnek már most, amikor hirtelen egy kezet éreztem az enyémen. Felnéztem, és Balázs csillogó szemeivel találtam szemben magam. A fejével intett, hogy kicsit vonuljunk félre. A szívem ismét őrülten kalapálni kezdett.
- M-mit szeretnél? - nyögtem ki kissé nehézkesen.
- Nálad van a telefonod? - kérdezte kicsit türelmetlenül.
- Persze, itt van. Miért? - húztam ki zsebemből a fehér készüléket. 
Nem mondott semmit, csak kikapta kezemből a telefonom és valamit pötyögött rajta, majd visszanyomta a kezembe.
- Elmentettem a számom. Majd küldd át a tiédet is később. Folytathatnánk a beszélgetést, ami félbemaradt. - kacsintott rám, majd ott is hagyott egyedül a nappaliban, mert az édesapja hívta őt.
Még mindig nem tudtam felfogni mi is történt az elmúlt egy órában. Egy dologban biztos voltam. Valami megváltozott bennem. Ez a fiú olyan érzéseket váltott ki belőlem, amilyeneket eddig még sosem éreztem.
Kikísértük őket az ajtón. Balázs szüleitől egy-egy puszival köszöntem el, majd végül Hozzá léptem oda.
- Hát akkor... - nézett rám zavartan. - Örülök, hogy megismertelek, nagyon jó volt veled. Ha úgy gondolod, valamikor megismételhetnénk...  - mosolygott zavartan.
- Igen, szerintem is. - fúrtam tekintetem az övébe. - És én is nagyon örülök, hogy megismertelek. - egy öleléssel búcsúztunk, aztán távoztak. 

Mosolyogva sétáltam felfelé a lépcsőn, de még nem a szobám felé vettem az irányt, hanem előbb a fürdőbe, hogy lefürödjek és rendbe tegyem magam. Kiengedtem egy nagy kád forró vizet, amibe a kedvenc málna illatú tusfürdőmet tettem. A bőrömet szinte égette a meleg víz, de nem tudott érdekelni, jól esett megpihentetni megfáradt testemet.

Miután kellőképpen kiáztattam magamat, hajamat összefontam, majd bementem a szobámba. A nagy hőség miatt egy lenge rövidnadrágot és egy topot vettem fel alvásra. Felkaptam a mobilomat, és leírtam SMS-ben a számomat Balázsnak. 
Semmit nem írt, akkor bizonyára ő már alszik. - gondoltam magamban. A rosszabbik lehetőségre nem is mertem gondolni, féltem, hogy ilyen hamar elveszíthetem. Holott igazából még nem is tartozott hozzám. Csalódottan letettem a telefonomat az éjjeli szekrényre, majd hanyatt feküdtem az ágyon.
Hiába, hogy nagyon későre járt már az idő, de valahogy nem jött álom a szememre. Máskor ilyenkor már az igazat álmát alszom, ehhez képest akkor sehogy sem sikerült. Csak feküdtem az ágyamon, folyamatosan a plafont bámulva, és gondolkoztam. 
A felnőttek ilyenkor megkérdezik, hogy min gondolkozik egy fiatal, hisz neki még nincs semmi problémája. Hát igenis van, talán néha még több is, mint egy felnőttnek. Lehet apróságoknak tűnnek azok az óriási dolgok, amik velem megtörténnek, vagy éppen nem történnek meg, nem tudom, de az biztos, hogy nekem sem könnyű, ahogy senki másnak ebben az életben. 
Eleinte ezeken a dolgokon tornáztattam az agyam, aztán valahogy - khm, nem is tudom hogy - eljutottam Balázsig. Pár órája, hogy megismertem, és lehet hülyeség, hogy így gondolom, de talán ő az, akire mindig is vártam. Hihetetlen, hogy már első pillantásra hogy le tudott nyűgözni, aztán mikor beszélgettünk olyan volt, mintha megtaláltam volna a másik felemet. 
Újra a mobilomért nyúltam az éjjeli szekrényre, hogy megnézzem az időt. 3:02 perc. Hát akkor ezek szerint nem két percig gondolkoztam.. Rápillantottam még egyszer a telefonom kijelzőjére és láttam, hogy egy üzenetem érkezett. Gyorsan megnyitottam.
"Szia Bell. Bocsi, hogy ilyen későn, de van egy olyan érzésem, hogy még te sem alszol. Miújság?" - jött az üzenet Balázstól. 
Annyira megörültem, a szívem olyan gyorsan kalimpált, hogy azt hittem kiugrik a helyéről.
"Szia! Jól érezted, tényleg nem tudok aludni, de szerintem így már nem is fogok. :D" - küldtem a választ azonnal. 
A telefonom percekig meg sem mukkant, már attól féltem, hogy nem is fog történni semmi több. Rögtön kombinálni kezdtem, persze negatív irányba. Mi van, ha csak játszadozik velem? A szörnyű gondolataim közül a telefonom pittyegése rántott ki. Az üzenetet látva szemeim kikerekedtek, szívem az eddiginél is hevesebben vert, tenyereim pedig izzadni kezdtek.
"Tudod, azon gondolkodom, mi lenne, ha a tegnapi beszélgetést délután folytatnánk, mondjuk egy randi keretében, a közeli cukrászdában?:)" - olvastam el sokadjára az SMS-t. 
A mellkasomban a szívem úgy dübörgött, hogy azt hittem menten kiugrik onnan. Számra pedig legalább a fülemig húzódó vigyor ült ki. Hihetetlenül boldog voltam, rögtön pötyögtem is a választ...

4. rész

Sziasztoook! :)
A mostani rész már valamivel izgalmasabb, mint az előtte lévők, ezért gyorsra zárjuk a mondandónkat, hogy mihamarabb hozzá is kezdhessetek. Ha hírt szeretnétek kapni a részek érkezéséről, akkor iratkozzatok fel a blogunkra, és természetesen ha tetszett pipáljátok, sőt kommentelhetitek is a rész(eke)t. Jó olvasást! :*
Puszi: Dana, Bius xx

- Ez remek ötlet. - támogatta anyu.
- Hát jó, végül is rossz nem sülhet ki belőle. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd felsétáltam a szobámba....

Hanyatt feküdtem az ágyamon, és a plafont bámulva merengtem magamban. Vajon miért nem lehet olyan egyszerű barátokat találni, mint a filmekben? Miért kell mindent egyedül megoldanom? Mit csinálok rosszul? Hm, ezer meg egy ehhez hasonló kérdés megfogalmazódott már bennem az évek folyamán, amikre még mostanra sem találtam meg a válaszokat. Talán le kéne annyival rendeznem az egészet, hogy 'csak mert'. Végül is, előbb-utóbb úgyis kiderül majd minden...vagy nem. 
Az éjjeli szekrényemen lévő telefonomért és fülhallgatóért nyúltam, hogy a lassú és szomorú zenéket hallgatva még jobban lenyomhassam az amúgy is rossz hangulatomat. Szokásom ilyeneket csinálni, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Shontelle - Impossible száma csendült fel, aztán többre nem is emlékszem, ugyanis pilláim hamar elnehezedtek, és mély álomba merültem...

Reggel, vagyis pontosabban nem tudom mikor, ugyanis még sötét volt, őrült nagy dörgésre ébredtem. Fejemet gyorsan az ablak felé fordítottam és szinte semmit sem lehetett látni odakint, annyira szakadt az eső. Szép kis augusztus elseje.Bágyadtan léptem ki az ágyból, úgy éreztem magam, mint aki magán viseli az egész világ terhét. Valószínűleg ez látszott is rajtam, ugyanis mikor beléptem a konyhába, ahol anyu és apu épp az asztalnál ülve reggeliztek, riadt tekintettel néztek végig rajtam. Tehát akkor reggel van. - nyugtáztam le magamban.

- Jó reggelt! 
- Mi a baj, kicsim? - állt fel anyu, s mikor odaért megfogta a vállamat. Igazából fogalmam sem volt mi a bajom, lehet, hogy a tegnapi nap, vagy az egész eddigi években felgyülemlett dolgok most jöttek ki rajtam. Abba kéne hagynom ezt az önsanyargatást és sajnáltatást, tizenhét éves vagyok, most kéne a legszabadabbnak lennem, bulizni járni, barátokkal lógni. Csak hát egy a bibi, nincsenek barátaim. 
- Semmi, csak nem jól aludtam az éjjel. - rendeztem le ennyivel a dolgot, majd leültem az egyik székre. - Mit eszünk? 
- Melegszendvics? - mosolygott rám anyu, mit sem sejtve arról, hogy az előbb nem mondtam neki igazat. 
- Jöhet! - viszonoztam azonnal gesztusát.
A reggeli után elterveztem, hogy kicsit kimozdulok itthonról, még ha esik is az eső. Soha nem voltam az a fajta lány aki egy kis esőtől megijedne, vagy kényeskedne, hogy 'jajj elázik a hajam' vagy 'tönkremegy a sminkem'. Igazából a hajammal alig szoktam foglalkozni. Néha copfba fogom, vagy befonom, de általában kibontva hordom. A sminkelés pedig szinte egyenlő a nullával. Hétköznapokon vagy suliban szempillaspirálon kívül nem teszek az arcomra semmit. Ünnepnapokon, rendezvényen pedig annyival fokozom, hogy egy kis szájfény, púder (azt sem mindig). A szobámba beérve a hatalmas szekrényemhez siettem. Ha az életemet nem is, a ruháimat imádom. Pár perc hosszas gondolkodás után látva, hogy odakint már elállt az eső, de nincs valami nagy hőség, egy csőlábú világoskék farmer, és egy piros színű egyszerű póló mellett döntöttem, ezekhez pedig a kék conversemet vettem fel.

Aztán átvonultam a fürdőszobába, felfogattam a hajam, és már indultam is. A levegő, mint esőzés után mindig, nagyon friss volt. Felhő már nem takarta az eget, így kezdett felmelegedni a hőmérséklet. Először azt sem tudtam merre menjek, végül már csak mentem a fejem után. Ilyen céltalanul bolyongtam kb. másfél órán keresztül, mikorra elértem egy hatalmas parkhoz. Megláttam egy üres padot, ahová rögtön le is ültem. Farzsebemből kivettem a telefonomat (bár nem is értem miért, hiszen nem szoktak keresni), megnéztem rajta az időt, majd vissza is csúsztattam a helyére.
A nap egyre jobban sütött, délutánra már egészen meleg lett. Az emberek pedig minél többen jöttek a parkokba a barátaikkal, családjukkal, a jó idő miatt. Én magányosan ültem a padon (szokásomhoz híven), és figyeltem az épp velem szemben ülő szerelmespárt. Látszott rajtuk, hogy igazán boldogok, és hogy önzetlenül, tiszta szívből szeretik egymást.

Nem tudom jó ötlet volt-e ez a kis kimozdulás, persze, a természet mindig feltölt, de ilyenkor eszembe jut, hogy nekem nincs senkim a családomon kívül. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek még rosszabb a sorsuk, és ilyenkor megtudnám pofozni magam, amiért azon bánkódom, hogy nincs egy barátom sem. De mégis annyira rossz. Mintha marcangolnának belülről.
Amikor már úgy éreztem elég volt, felálltam és elindultam hazafelé. Kissé feltöltődve éreztem magam, és úgy döntöttem, nem leszek tovább szomorú. Legalábbis megpróbálom nem kimutatni.

*Este*

A szobámban álltam a tükör előtt és épp azon törtem a fejem, hogy mégis mit szokás felvenni olyan esetben, ha apa munkatársa és családja vacsorázni jönnek, és a fiuk ugyanabba a gimibe jár, ahová én fogok, nem mellesleg ugyanannyi idős, ja, és most találkozok velük először. Tehát kicsit csinosabbra akartam venni a megjelenésem, de persze nem túl kirívóra. Végül is egy fehér topot vettem fel, fekete blézerrel, hozzá párosított fekete szoknyával. Szempilláimra szemspirált tettem, és a sápadt arcomat egy kis pirosítóval dobtam fel. Hajamat lebontottam a copfból, és úgy ahogy volt hagytam, hogy a vállamra omoljon. Hallottam, hogy csengettek, szóval gyorsan lesiettem a földszintre. Mire leértem, apu már ajtót is nyitott a vendégeknek. Először a fiút pillantottam meg (nyilván, lány létemre felfigyelek egy helyes fiúra), akinek már távolról látszott a gyönyörű szép kék, csillogó szeme, és a sötétbarna haja. Fekete nadrágot viselt, fehér inggel és kék nyakkendővel, ami még jobban kiemelte a szemét. Teste szépen kidolgozott volt (khm, ezt onnan tudom, hogy mivel fehér inget viselt, kissé átlátszott), és igazából semmi kifogásolni valót nem találtam rajta, ami miatt esetleg ellenszenves lehetne. Sőt, talán túl hamar meg is kedveltem, már csak a kinézete miatt is. 
- Szia, Angyal Bella vagyok! - léptem oda hozzá, s miközben bemutatkoztam, végig a szemébe néztem. 

- Szia, én Kovács Balázs. - mosolygott rám, szemei pedig őrülten csillogtak.

Visszamosolyogtam rá, és a konyhába invitáltam a szüleivel együtt, ahonnan már elég finom illatok jöttek kifelé. A főétel carbonara, a desszert pedig somlói volt. Ez a két párosítás szerintem tökéletes, legalábbis én mindkettőt imádom. Leültünk az asztalhoz, és egészen "véletlenül" Balázs mellém került. Egy huncut mosolyt villantott rám, majd mindketten próbáltunk beszállni a szülők beszélgetésébe. Végre, valamikor a desszert eleje felé felmerült a gimnázium is. A szüleim Balázst faggatták az ottani közösségről, a tanárokról, az iskola tanulmányi átlagáról, meg úgy általában véve mindenről. Csupa jókat mondott, az osztálytársai is nagyon kedvesek, mindenki kijön mindenkivel, és a tanárok is jó fejek, lehet velük hülyülni. Egy pillanatra elhittem, hogy az én osztályom is hasonló lehet, és akkor majd könnyen be tudok illeszkedni, de nem láttam sok esélyt rá. Ha 17 év alatt nem sikerült egy igaz barátot sem találnom, akkor szerintem nem most fogom elkezdeni. De mindegy, hozzászoktam már. A vacsora végeztével a szüleink tanácsára felmentünk a szobámba, hogy jobban megismerkedhessünk egymással, mert hát lássuk be, szinte egész vacsora alatt nem is szóltunk egymáshoz, csak a felnőtteket hallgattuk. 
- Hát, ez a szobám.. - nyitottam ki az ajtót, majd mindketten beléptünk a saját helyiségembe. Azt hiszem egy "hű" hagyta el a száját, mikor teljesen körülnézett. Nem tudom a fiúknál ez jót vagy rosszat jelent, mindenesetre én bóknak vettem. Azért nem mindenkinek van ilyen nagy szobája. - Ülj le nyugodtan. - törtem meg a köztünk lévő kínos csendet. Elindult az ablak alatt lévő kanapé felé, én pedig követtem. Miután leültünk egymás mellé, újabb csend telepedett ránk. Kínos, ha az ember még csak most ismerte meg a beszélgetőpartnerét és fogalma sincs mit mondhatna, kérdezhetne.
- Szóval... - kezdett hozzá. - Most költöztetek ide? - mosolygott féloldalasan.
- Igen, pontosabban 1 hete, hogy otthagytuk Pécset. Eleinte nem örültem, hogy eljövünk, szerettem azt a helyet, csak hát a házunkon kívül sajnos senki nem kötött oda. Nem voltak barátaim.
- Hát, itt már van egy. - mondta iszonyatosan kedves hangon, mire hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Mesélj magadról. - fordultam teljesen felé a kanapén.

- Hm... hát jó. 17 éves vagyok, augusztus végétől már 18. Kiskorom óta Budapesten lakunk. Hobbim a foci, ami mára már nem csak hobbivá vált, versenyszerűen játszom és nagyon szeretem. A gimnáziumban reál tagozaton tanulok, és nagy álmom úgyszintén kiskorom óta, hogy csillagász legyek. Nem tudom ebből majd mi fog megvalósulni. - nevetett fel, aztán újra folytatta. - Lehet most furának fog tűnni, amit mondok, de nem szeretek bulikba járni. Barátom sincs sok, csak akikben tényleg igazán megbízok. - erre a két mondatára szinte leesett az állam. Létezik ez? Végre lesz, aki megért? Mert eddig úgy tűnik, hogy nagyon hasonlítunk. 

- Wow. Most aztán megleptél. - biccentettem felé.
- Nem ilyennek gondoltál?
- Az igazat megvallva nagyon nem. De örülök, hogy ilyen vagy, mert nálam is ugyanez a helyzet. - nevettem. 

Hosszasan rám nézett, tekintetét belefúrta az enyémbe, és csak néztük egymást. Átnéztem arcának minden négyzetcentijét és végül nyugtáztam magamban, hogy úgy ahogy van, tökéletes. Igaz, nem régóta ismerem, de mind a külseje, mind a belsője magával ragadott.

- Már értem miért Angyal a vezetékneved. - mosolygott rám édesen. - Te magad egy angyal vagy. - a torkomba valamiért óriási gombóc került, éreztem, hogy arcom kipirult, mert olyan szinten melegem lett ettől a kijelentésétől, hogy most -10 fokban sem fáztam volna. 

- Úristen, hát köszönöm. - nyögtem ki végül. - Nagyon kedves vagy. - viszonoztam gesztusát, és úgy ültünk ott, mint két mosolygós tökfej....

3. rész

Sziasztok! :)
Újra itt vagyunk, a legújabb résszel. Reméljük most már többen vagytok, akiket egyre jobban érdekel a történet, és velünk tartotok továbbra is. Higgyétek el, ahogy jönnek a részek, egyre izgalmasabb lesz. Jó olvasást! :)
Puszi: Dana, Bius xx

Sőt, lehet, hogy most kezdem újra az életem. Lesznek barátaim, lesz kikkel beszélnem a szüleimen és a magán tanárjaimon kívül, és ami a legfontosabb: nem leszek egyedül! Ezekkel a gondolatokkal a fejemben léptem a portára....

A nő, aki az üvegen belül ült, kedvesen eligazított. Miután megköszöntem, az emeletre mentem a 103-as termet keresve. Mély lélegzetet vettem, aztán a kilincsre téve a kezemet, lenyomtam azt. Legszívesebben behunytam volna a szememet, hogy kissé kizárjam az idegességemet, és a sokak szerint megőrjítő sötétségbe leljem nyugalmamat. Oké, ez lehet furán hangzik, de én magam is fura vagyok, úgyhogy ez nem meglepő..
A helyiség hatalmas volt, fehér falai olyan megnyugtatóan hatottak rám. Pár fekete alak táncolt a falakon, amit persze nem szó szerint kell érteni (valójában felfestett táncmozdulatok voltak).

A tükör pont az ajtóval szemben helyezkedett el, így a táncolók ráláttak az érkezésemre. Minél gyorsabban és halkabban próbáltam lepakolni a cuccaimat a többiekéhez, aztán pedig csatlakozni hozzájuk. A tanárnő egy laza mosollyal az arcán rám nézett, majd az első sor egyik üres helyére mutatott, hogy oda álljak. Vonakodva, de végül beálltam arra a helyre. Már előre féltem, hogy mit szólnak majd, mivel még csak most jöttem, és már is legelöl foglaltam állást. Bár már nem most kezdtem, viszont ők ezt nem tudhatták.

Még csak a bemelegítés folyt, ami szabad táncmozdulatokból állt. Behunytam a szemem és próbáltam átadni magam a zene ritmusának. A testem szinte magától kezdett mozogni, a lépések egyre gyorsabbak és ütemesebbek lettek. Nem tudtam mennyi ideje mozoghattam, de hirtelen csak a csendre lettem figyelmes magam körül. Mikor kinyitottam a szemeimet rengeteg döbbent szempár figyelt rám. Zavaromban a fülem mögé tűrtem pár tincset, amelyek kicsúsztak a copfomból.
- Isten hozott! - szólalt meg a tanárnő hatalmas mosollyal az arcán.
- Köszönöm szépen. - feleltem, s közben az ujjaimat tördeltem. A csoporttársaim még mindig engem bámultak, de az ő tekintetükben semmi elismerés nem volt, inkább megvetés.
- Nahát! Mégiscsak tud táncolni azokkal a pipaszár vékony lábaival, még ha elég bénán is csinálja. - nevetett fel egy hosszú, világosbarna hajú lány. Nem értettem a megjegyzését, hiszen neki is ugyanolyan alakja volt, mint nekem. Válaszadás nélkül inkább elmentem a padhoz, és ittam pár korty vizet a kulacsomból. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy megint ugyanaz lesz, mint Pécsen. De akármennyire nem akartam, tudtam, hogy itt sem lesz másképp. Hát, így jártam. Egyetlen esélyem maradt. A szeptemberben kezdődő iskola. Talán ott változnak a dolgok, itt meg majd csak kibírom, végül is egy héten kétszer vannak táncóráim. 

Minden erőmmel azon voltam, hogy ez a mérhetetlen csalódottság ne látszódjon rajtam, mert akkor még jobban rám szállnak. A próba többi idejét egy új koreográfia betanulásával folytattuk. Nem figyeltem másra, csak a táncra, ami ilyenkor nem meglepő, ez az egyetlen dolog, aminek segítségével teljesen ki tudom zárni a külvilágot, és minden zavaró tényezőt.
- Na, akkor mára végeztünk! Nagyon jók voltatok. - fejeztük be az órát. - Bella, te még maradj kicsit, beszélni szeretnék veled! - intett felém a tanár, mire odasétáltam. A többiek már kifelé mentek, de hallottam, ahogy arról sutyorognak, hogy "még csak most jött először, de máris benyalta magát a tanárnál" és "nem fogja ő ezt sokáig bírni"...egyéb megjegyzések. Már meg sem hatottak, volt időm hozzászokni az ettől durvább véleményekhez is, és úgy tűnik elszoknom sem kell tőlük, szóval helyben vagyunk.
- Tessék? - néztem mosolyogva a tánctanárra.
- Hihetetlenül ügyes vagy, a mozgásod kifogástalan, és ahogy átérzed a zenét.. Tudod, már elég régóta tanítok, de még nem találkoztam ilyen tehetséggel. És még csak először láttalak táncolni. - hüledezett. Én tágra nyitott szemekkel bámultam rá továbbra is.
- Sosem mondtak még nekem ilyet. - érzékenyültem el teljesen. - Köszönöm!

- Ismerem a lányokat már évek óta, de elég volt ez az egy alkalom, hogy lássam, kiemelkedsz közülük. Ezért is szeretném neked adni a szóló számot a következő fellépésen, ami a Bródy Imre Gimnáziumban lesz. Elvállalod? - mosolygott rám továbbra is kedvesen.
- Az az új sulim. - töprengtem hangosan. A tanár kérése elgondolkodtatott. Ha elvállalom, a csoporttársaim még jobban megutálnak, de akkor sem fejlődik velük a kapcsolatom, ha nem vállalom el, hisz már most utálnak. Pár perc töprengés után feleltem csak a tanárnak, aki hatalmas örömmel fogadta a döntésem, miszerint én táncolom a következő szólót. Miután végleg elbúcsúztam a legújabb oktatómtól, hazaindultam, de mivel túlságosan elfáradtam, így séta helyett a metró állomásra indultam. Rengeteg ember suhant el mellettem útközben. Mikor lesétáltam az aluljáróba, orromat egyből megcsapta a kellemetlen szag. Szerencsémre nem sokat kellett várni a metróra, ám ott sem volt jobb a helyzet. Még hozzá kell ehhez szoknom. Fél óra múlva már a házunkhoz vezető utcán sétáltam, hamar új otthonunk kapujához értem. Végignéztem a hatalmas lakáson, ami igazából gyönyörű. Lehet mégsem volt rossz ötlet ez a költözés. Eddig minden jól alakult, kivéve a barátkozást, de az Pécsen sem ment sosem. Amint beléptem a lakásba kellemes illatok csapták meg orromat. Miután leraktam a cuccaim, rögtön anyuhoz indultam a konyhába.
- Szia Anyu! - karoltam át hátulról, aki épp a gáztűzhely előtt foglalatoskodott.
- Jesszusom, Bella! Megijesztettél! - nevetett fel anyu a kezdeti "sokk" után - Na, milyen volt a tánc?
- Azt leszámítva, hogy megint utál mindenki, nagyszerű. A tanár szerint hatalmas tehetség vagyok, így én táncolom az első szólót. - újságoltam boldogan.
- Ne foglalkozz velük, csak irigykednek rád! - simított végig hajamon Édesanyám. - És egyébként gratulálok, mindig is tudtam, hogy nagyon ügyes vagy!
Szerettem volna azt hinni, hogy ez tényleg így van, de miért lennének irigyek rám? Akármennyire is próbált anyu felvidítani, ez most nem jött össze. Már az étvágyam is teljesen elment, pedig miközben hazafelé tartottam, a hasam őrült nagy korgásokkal jelezte az éhségemet. Hát ennyit erről!
Apu belépett a konyhába, nyomott egy puszit fejem búbjára és leült egy székhez. Látszott rajta, hogy nem enni készül, hanem mondandója van. Kissé megijedtem, fogalmam sem volt mit akar közölni.
- Nos, most beszéltem egyik kollégámmal, akinek a fia ugyanabba a suliba jár, mint ahová te fogsz szeptembertől. Meghívtam őket holnapra vacsorázni, szerintem nem fog ártani, ha legalább egy embert ismersz iskolakezdéskor. - mesélte el fülig érő szájjal. Kissé megkönnyebbültem, azt hittem valami rossz hírt akar mondani. 

- Ez remek ötlet. - támogatta anyu.
- Hát jó, végül is rossz nem sülhet ki belőle. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd felsétáltam a szobámba....

2. rész

Sziasztok! :)
Itt is a 2. rész, amint ígértük. Nem írunk most regényeket, csupán annyit, hogy a véleményeiteket nyugodtan írjátok le kommentben. Szívesen fogadjuk. ;) Jó olvasást!
Puszi: Dana, Bius xx

A szívem hevesebben kezdett verni, a tenyerem is izzadt. Nem láttam az arcát, rejtélyes volt, de mégis éreztem, hogy kötődöm hozzá....

Reggel, mikor felébredtem, nem tudtam továbblépni az álmomtól. Csak feküdtem és gondolkodtam, hogy vajon mi lehet a jelentése, ki lehet az a srác? Nyújtózkodtam egy hatalmasat, majd kikeltem az ágyból és lementem a konyhába, ahonnan már finom illatok jöttek kifelé.

- Szép jó reggelt, drágám! - köszöntött anyu, aki nyakig benne volt a reggeli készítésében.
- Jó reggelt! - mosolyogtam rá. - Apu?
- Elment venni pár dolgot, nemsokára jön. 

Biccentettem egyet, jelezve, hogy tudomásul vettem, aztán leültem az asztalhoz. Pár perc néma csend után anya hangjára eszméltem fel az újabb merengésemből. - Jól érzed magad? Olyan fura vagy ma reggel. - simított végig fejemen.
- Persze, semmi bajom, csak volt egy érdekes álmom, amit azóta sem értek.. - kezdtem bele a mondandómba, anya pedig leült, várva, hogy folytassam. - Szóval, álmomban nagyon boldog voltam, rengeteg barát vett körül, akik velem együtt örültek valaminek, de magam sem tudom minek. Aztán a távolban megláttam egy fiút, hátulról, és valami jó érzés fogott el. Mintha kötődtem volna hozzá, még a szívem is gyorsabban dobogott. De az arcát egész idő alatt nem láttam, sőt közelebb sem jött, csak éreztem a vonzalmat kettőnk között. - néztem üresen magam elé.
- Ez lehet annak a jele, hogy az életed hamarosan megváltozik, lesz sok barátod, és az a titokzatos fiú pedig.... - kacsintott rám anyu, pedig enélkül is megértettem volna, hogy mit akar ebből kihozni.
- Áhh, nem hinném. - ráztam meg a fejemet. - Nincs olyan fiú, aki leállna egy olyan lánnyal, mint én.
- Mondd csak, melyik srác nem akarna egy gyönyörű, okos, érett, táncoslábú lányt magának? Szerintem hülye, aki kihagyja ezt a lehetőséget. - ment vissza a gáztűzhelyhez, hogy levegye onnan a tojásrántottát. Nem tudom, szerintem egyáltalán nem vagyok különleges, de inkább nem ellenkeztem anyuval, mert akkor tuti megint kezdődne a kiselőadás arról, hogy semmi önbizalmam, és ahhoz kora reggel semmi kedvem.
- Anyu, nem megyünk el délután vásárolni? Szeretném feldobni egy kicsit a szobám. Mondjuk kifesthetnénk valami szép színnel. - vetettem fel ötletként. Tényleg szerettem volna magam jól érezni az új helyen. Ha barátaim nem is lesznek, de legalább a szobám olyan legyen, ahol jól érzem magam, még ha egyedül is. A fejemben már egészen otthonos, és szép szobát rendeztem be.
- De, persze, menjünk. Ha apu hazaér a kocsival, indulhatunk is. - rakott le elém egy tányér gőzölgő rántottát. Köszönetképp egy hálás pillantás kíséretében mosolyogtam rá.
Egy óra múlva apu is hazaért, azonban rögtön elvonult az otthoni irodába, azzal a címszóval, hogy rengeteg elintéznivalója van az új munkahelyével kapcsolatban. Így anyuval kettesben indultunk útnak a közeli áruház felé. A hatalmas épületben szinte elvesztem, de anyu mindenben segítségemre volt. Vásároltunk lila festéket, mivel ez a kedvenc színem, és hozzá még fehéret, mert támadt egy jó ötletem a festéssel kapcsolatban.. Egy új, szintén lila szőnyeget, egy orchideát ábrázoló képet, ami több festményből rakódott ki. Egy új csillárt is beszereztem, valamint éjjeli lámpákat és még sok mást. Jó pár óra eltelt, mire sikerült mindent beszerezni, amire gondoltam, vagy ami éppen megtetszett. 

- Köszönöm! - mosolyogtam anyura, mikor mindketten beszálltunk az autóba.
- Ugyan, remélem jól fogod érezni magad az új szobádban. - viszonozta gesztusomat, aztán beindította a motort, és hazafelé indultunk. A ház elé érve leparkoltunk, majd felvittük a cuccokat a szobámba. A nagy pakolásban észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. 
- Tánc órára kell mennem! - kiabáltam le anyunak, aki a folyosón takarított. 
- Vigyázz magadra! - intézett el ennyivel, amit először kicsit furcsálltam, de mivel sietnem kellett, nem tettem szóvá. Az úton sétálva próbáltam megszokni a főváros nyüzsgő utcáit, a fülledt levegőt, a rengeteg embert, és úgy egészében, mindent. Miközben fülemben max. hangerőn hallgattam Ellie Goulding és Calvin Harris - Outside című dalát, élveztem az arcomra verődő meleg napsugarakat, amik szinte már perzselték a bőröm. Ekkor hirtelen a földön találtam magam. Fogalmam sem volt mi történt, olyan gyorsan és váratlanul jött.

A fél fülhallgatóm kihúzódott a fülemből, így csak pár fiú nevetését hallottam, de mire odanéztem, ők már a biciklijükön ülve amilyen gyorsan csak tudtak, a következő sarkon befordultak és eltűntek. A hátukat látva nem kellett volna semmi érdekesnek történnie, viszont mégis ahogy gyors pillantást vetettem a legutolsó fiúra, furcsán émelygő érzés vett hatalmába. Mintha már láttam volna ezt a személyt, ugyanígy, hátulról. És ami a legjelentősebb, arc nélkül. Persze ezt nem szó szerint kell érteni, mert nyilván volt arca, csak hogy én azt nem láttam. Ez az! Mint az álmomban! Ott is volt egy titokzatos fiú... Na jó, de ez hülyeség. - nevettem el magam hangosan. Ez csak egy fiú volt, akinek a hátánál többet nem láttam. Hitetlenül megráztam a fejemet, visszadugtam a fülembe a másik fülhallgatót és tovább indultam. Nem agyaltam tovább ezen, felesleges lett volna, nem is értem miért jutott ez eszembe. 
A táncpróba helyszínére érve megálltam, és felnéztem a hatalmas épületre amin az állt, hogy Street steps tánciskola. Tehát ez az. Mély levegőt vettem, aztán elindultam. Tulajdonképpen olyan érzés volt, mint amikor 8 évesen anyukámmal együtt besétáltunk a pécsi tánciskolába, ahol szinte az életem elkezdődött. Akkor éreztem, hogy tartozok valahová, hogy van, amiért boldog lehetek. Ez a jelenet játszódott le bennem, mielőtt besétáltam az ajtón. Mintha most kezdeném az egészet.. Sőt, lehet, hogy most kezdem újra az életem. Lesznek barátaim, lesz kikkel beszélnem a szüleimen és a magán tanárjaimon kívül, és ami a legfontosabb: nem leszek egyedül! Ezekkel a gondolatokkal a fejemben léptem a portára....

1. rész

Sziasztok újra! :)
Nos hát meg is jöttünk az első résszel, ami még bár nem lett olyan hosszú és eseménydús, de reméljük azért felkelti az érdeklődéseiteket. Jó olvasást! :)
Puszi: Dana, Bius

Magányosan ültem a szobámban a csupasz falat bámulva.

Próbáltam még nem az iskolára gondolni, elég lesz aznap elszenvedni minden elszenvedhetőt. Ha már úgysem tudtam mit tenni, hisz végleg eljöttünk otthonról, azon törtem az agyam, hogyan rendezzem be a 'leendő szobámat'. Egy festés sem ártana, a fehér falak közt senki nem érezné jól magát...bár én jelen esetben még a színesnél sem. Felálltam a földről és visszamentem a földszintre. Nem tudom meddig ücsöröghettem az üres helyiségben, de a bútorok fele már bent volt a házban, szóval nem pár percről lehetett szó. Megfogtam pár dobozt és felcipeltem az emeletre, pontosabban a még berendezetlen táncbirodalmamba. Szeretnék oda egy hatalmas tükröt, ami előtt bármikor elkezdhetem a tánclépéseket gyakorolni, a hangfalat valahol a szekrény tetején tervezem elhelyezni, az ágyamat az éjjeli szekrénnyel együtt pedig az ajtó felőli oldalon. Egyelőre több ötletem nincs, majd berendezkedés közben kitalálom a többi bútor helyét, van hely, hisz az  egyik legnagyobb helyiséget kaptam meg szobámként.

Egész nap pakoltunk, rendezkedtünk, szaladgáltunk. Nem volt megállás egy pillanatra sem, de lett eredménye, mert késő este már minden a helyén állt. Holnap csak annyi lesz a dolgunk, hogy kipakoljuk a kisebb dolgokat (tányérokat, evőeszközöket, porcelánokat..). Elvonultam a fürdőszobába, hogy végre lazíthassak egy kicsit. Forró vizet engedtem a kádba, amit jól felhabosítottam, így teljesen ellepte a megfáradt testemet. Jó ideig áztattam magamat a vanília illatú vízben, majd óvatosan felálltam és kiszálltam a fürdőkádból. Gyorsan magamra kaptam egy törölközőt, amivel szárazra töröltem a bőrömet, majd a tükör elé álltam. A pakolás közben kontyba felkötött hosszú, szőke hajamat lebontottam, s az lassan a vállamra omlott. A hajkefével párszor átfésültem, hogy szép sima legyen, ezután felkaptam a köntösömet és a szobámba indultam. Már pár perce feküdtem az ágyamon a plafont bámulva, amikor halk kopogást hallottam az ajtóm irányából.

- Gyere! - kiabáltam ki.

- Kicsim, beszélhetnénk egy kicsit? - indult meg az ágyam felé édesanyám, mire válaszképp bólintottam egyet. - Holnap, miután kipakoltunk elmegyünk szétnézni a városba, kell neked is egy kis kimozdulás. Kereshetnél barátokat, ha jól láttam az utcában elég sok fiatal lakik, nyugodtan ismerkedj.

- Anya, értékelem, hogy ennyire törődsz a társasági életemmel, de jól tudod, hogy Pécsen sem voltak barátaim..itt sem lesz másképp. - törődtem bele a sorsomba. Lehetetlen, hogy egy csapásra háromszázhatvan fokos fordulatot vegyen az életem.

- Talán ha megpróbálnál változtatni rajta, akkor másképp lenne. - jött a már ezredjére hallott tanáccsal. - Nyiss az emberek felé, ne zárkózz be, mint egy depressziós.

- Nem szeretnek az emberek. Nem olyan vagyok, mint ők. - suttogtam halkan, könnyeimet visszafojtva. 

- Te sokkal jobb vagy, ezerszer értékesebb, amit ők nem tudnak elfogadni. Irigykednek rád. - ölelt magához szorosan. Viszonoztam gesztusát, és jó pár percen keresztül szótlanul, átkarolva ültünk az ágyon. Anyu mindig is mellettem állt és támogatott, apu viszont teljesen más, mindig is az érdekelte, hogy mindenben a maximumot nyújtsam. Gondoskodott róla, hogy minden tantárgyból kitűnő átlagom legyen. Azokból, amikből kicsit gyengébben teljesítettem rögtön magántanárhoz íratott. A táncban is ugyanez volt a helyzet. Nem elégedett meg azzal, hogy holmi kis tánccsoportokkal tanuljak, ahol még barátkozhattam is volna, nekem magántanárokhoz kellett járnom ebből is. Jó dolog, hogy ennyire odafigyel a teljesítményemre, de néha már kicsit frusztráló is.

- Most megyek, Kincsem, aludj csak, hosszú volt a mai nap. - állt fel mellőlem anyukám, s miután nyomott egy puszit fejem búbjára, elhagyta a szobámat.

Egy sóhaj hagyta el számat, mikor ismét magamra maradtam. Visszadőltem a párnák közé és azon kezdtem merengeni milyen is lehet, ha az embernek vannak barátai. Minden olyan más, nem kell semmit elfojtanunk magunkban, hanem megoszthatjuk a barátunkkal, aki segít nekünk átvészelni a nehezebb időszakokat. Lenne kivel eltölteni a szabadidőnket és éjszakába nyúló telefonbeszélgetéseket folytatni egymással. Az is sokszor eszembe jutott már milyen lehet, ha az ember szerelmes. Bármennyire is hihetetlen én még szerelmes sem voltam. Fogalmam sincs milyen érzés, ha az embernek van egy társa, akit feltétel nélkül szeret és bízik benne. Hosszas töprengés után pilláim nehezedni kezdtek, és szép lassan elnyomott az álom..furcsa volt, szokatlan, amit álmomban láttam és éreztem. Ismeretlen helyen, ismeretlen emberekkel, de mégis felhőtlenül boldog voltam. Rengeteg ember vett körül, akik velem együtt örültek. Egyszer csak megláttam a távolban egy fiút, és ahogy ránéztem, valami érdekes érzés fogott el. A szívem hevesebben kezdett verni, a tenyerem is izzadt. Nem láttam az arcát, rejtélyes volt, de mégis éreztem, hogy kötődöm hozzá. Elindultam felé, s mikor már majdnem odaértem hirtelen eltűnt...