4. rész

Sziasztoook! :)
A mostani rész már valamivel izgalmasabb, mint az előtte lévők, ezért gyorsra zárjuk a mondandónkat, hogy mihamarabb hozzá is kezdhessetek. Ha hírt szeretnétek kapni a részek érkezéséről, akkor iratkozzatok fel a blogunkra, és természetesen ha tetszett pipáljátok, sőt kommentelhetitek is a rész(eke)t. Jó olvasást! :*
Puszi: Dana, Bius xx

- Ez remek ötlet. - támogatta anyu.
- Hát jó, végül is rossz nem sülhet ki belőle. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd felsétáltam a szobámba....

Hanyatt feküdtem az ágyamon, és a plafont bámulva merengtem magamban. Vajon miért nem lehet olyan egyszerű barátokat találni, mint a filmekben? Miért kell mindent egyedül megoldanom? Mit csinálok rosszul? Hm, ezer meg egy ehhez hasonló kérdés megfogalmazódott már bennem az évek folyamán, amikre még mostanra sem találtam meg a válaszokat. Talán le kéne annyival rendeznem az egészet, hogy 'csak mert'. Végül is, előbb-utóbb úgyis kiderül majd minden...vagy nem. 
Az éjjeli szekrényemen lévő telefonomért és fülhallgatóért nyúltam, hogy a lassú és szomorú zenéket hallgatva még jobban lenyomhassam az amúgy is rossz hangulatomat. Szokásom ilyeneket csinálni, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Shontelle - Impossible száma csendült fel, aztán többre nem is emlékszem, ugyanis pilláim hamar elnehezedtek, és mély álomba merültem...

Reggel, vagyis pontosabban nem tudom mikor, ugyanis még sötét volt, őrült nagy dörgésre ébredtem. Fejemet gyorsan az ablak felé fordítottam és szinte semmit sem lehetett látni odakint, annyira szakadt az eső. Szép kis augusztus elseje.Bágyadtan léptem ki az ágyból, úgy éreztem magam, mint aki magán viseli az egész világ terhét. Valószínűleg ez látszott is rajtam, ugyanis mikor beléptem a konyhába, ahol anyu és apu épp az asztalnál ülve reggeliztek, riadt tekintettel néztek végig rajtam. Tehát akkor reggel van. - nyugtáztam le magamban.

- Jó reggelt! 
- Mi a baj, kicsim? - állt fel anyu, s mikor odaért megfogta a vállamat. Igazából fogalmam sem volt mi a bajom, lehet, hogy a tegnapi nap, vagy az egész eddigi években felgyülemlett dolgok most jöttek ki rajtam. Abba kéne hagynom ezt az önsanyargatást és sajnáltatást, tizenhét éves vagyok, most kéne a legszabadabbnak lennem, bulizni járni, barátokkal lógni. Csak hát egy a bibi, nincsenek barátaim. 
- Semmi, csak nem jól aludtam az éjjel. - rendeztem le ennyivel a dolgot, majd leültem az egyik székre. - Mit eszünk? 
- Melegszendvics? - mosolygott rám anyu, mit sem sejtve arról, hogy az előbb nem mondtam neki igazat. 
- Jöhet! - viszonoztam azonnal gesztusát.
A reggeli után elterveztem, hogy kicsit kimozdulok itthonról, még ha esik is az eső. Soha nem voltam az a fajta lány aki egy kis esőtől megijedne, vagy kényeskedne, hogy 'jajj elázik a hajam' vagy 'tönkremegy a sminkem'. Igazából a hajammal alig szoktam foglalkozni. Néha copfba fogom, vagy befonom, de általában kibontva hordom. A sminkelés pedig szinte egyenlő a nullával. Hétköznapokon vagy suliban szempillaspirálon kívül nem teszek az arcomra semmit. Ünnepnapokon, rendezvényen pedig annyival fokozom, hogy egy kis szájfény, púder (azt sem mindig). A szobámba beérve a hatalmas szekrényemhez siettem. Ha az életemet nem is, a ruháimat imádom. Pár perc hosszas gondolkodás után látva, hogy odakint már elállt az eső, de nincs valami nagy hőség, egy csőlábú világoskék farmer, és egy piros színű egyszerű póló mellett döntöttem, ezekhez pedig a kék conversemet vettem fel.

Aztán átvonultam a fürdőszobába, felfogattam a hajam, és már indultam is. A levegő, mint esőzés után mindig, nagyon friss volt. Felhő már nem takarta az eget, így kezdett felmelegedni a hőmérséklet. Először azt sem tudtam merre menjek, végül már csak mentem a fejem után. Ilyen céltalanul bolyongtam kb. másfél órán keresztül, mikorra elértem egy hatalmas parkhoz. Megláttam egy üres padot, ahová rögtön le is ültem. Farzsebemből kivettem a telefonomat (bár nem is értem miért, hiszen nem szoktak keresni), megnéztem rajta az időt, majd vissza is csúsztattam a helyére.
A nap egyre jobban sütött, délutánra már egészen meleg lett. Az emberek pedig minél többen jöttek a parkokba a barátaikkal, családjukkal, a jó idő miatt. Én magányosan ültem a padon (szokásomhoz híven), és figyeltem az épp velem szemben ülő szerelmespárt. Látszott rajtuk, hogy igazán boldogok, és hogy önzetlenül, tiszta szívből szeretik egymást.

Nem tudom jó ötlet volt-e ez a kis kimozdulás, persze, a természet mindig feltölt, de ilyenkor eszembe jut, hogy nekem nincs senkim a családomon kívül. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek még rosszabb a sorsuk, és ilyenkor megtudnám pofozni magam, amiért azon bánkódom, hogy nincs egy barátom sem. De mégis annyira rossz. Mintha marcangolnának belülről.
Amikor már úgy éreztem elég volt, felálltam és elindultam hazafelé. Kissé feltöltődve éreztem magam, és úgy döntöttem, nem leszek tovább szomorú. Legalábbis megpróbálom nem kimutatni.

*Este*

A szobámban álltam a tükör előtt és épp azon törtem a fejem, hogy mégis mit szokás felvenni olyan esetben, ha apa munkatársa és családja vacsorázni jönnek, és a fiuk ugyanabba a gimibe jár, ahová én fogok, nem mellesleg ugyanannyi idős, ja, és most találkozok velük először. Tehát kicsit csinosabbra akartam venni a megjelenésem, de persze nem túl kirívóra. Végül is egy fehér topot vettem fel, fekete blézerrel, hozzá párosított fekete szoknyával. Szempilláimra szemspirált tettem, és a sápadt arcomat egy kis pirosítóval dobtam fel. Hajamat lebontottam a copfból, és úgy ahogy volt hagytam, hogy a vállamra omoljon. Hallottam, hogy csengettek, szóval gyorsan lesiettem a földszintre. Mire leértem, apu már ajtót is nyitott a vendégeknek. Először a fiút pillantottam meg (nyilván, lány létemre felfigyelek egy helyes fiúra), akinek már távolról látszott a gyönyörű szép kék, csillogó szeme, és a sötétbarna haja. Fekete nadrágot viselt, fehér inggel és kék nyakkendővel, ami még jobban kiemelte a szemét. Teste szépen kidolgozott volt (khm, ezt onnan tudom, hogy mivel fehér inget viselt, kissé átlátszott), és igazából semmi kifogásolni valót nem találtam rajta, ami miatt esetleg ellenszenves lehetne. Sőt, talán túl hamar meg is kedveltem, már csak a kinézete miatt is. 
- Szia, Angyal Bella vagyok! - léptem oda hozzá, s miközben bemutatkoztam, végig a szemébe néztem. 

- Szia, én Kovács Balázs. - mosolygott rám, szemei pedig őrülten csillogtak.

Visszamosolyogtam rá, és a konyhába invitáltam a szüleivel együtt, ahonnan már elég finom illatok jöttek kifelé. A főétel carbonara, a desszert pedig somlói volt. Ez a két párosítás szerintem tökéletes, legalábbis én mindkettőt imádom. Leültünk az asztalhoz, és egészen "véletlenül" Balázs mellém került. Egy huncut mosolyt villantott rám, majd mindketten próbáltunk beszállni a szülők beszélgetésébe. Végre, valamikor a desszert eleje felé felmerült a gimnázium is. A szüleim Balázst faggatták az ottani közösségről, a tanárokról, az iskola tanulmányi átlagáról, meg úgy általában véve mindenről. Csupa jókat mondott, az osztálytársai is nagyon kedvesek, mindenki kijön mindenkivel, és a tanárok is jó fejek, lehet velük hülyülni. Egy pillanatra elhittem, hogy az én osztályom is hasonló lehet, és akkor majd könnyen be tudok illeszkedni, de nem láttam sok esélyt rá. Ha 17 év alatt nem sikerült egy igaz barátot sem találnom, akkor szerintem nem most fogom elkezdeni. De mindegy, hozzászoktam már. A vacsora végeztével a szüleink tanácsára felmentünk a szobámba, hogy jobban megismerkedhessünk egymással, mert hát lássuk be, szinte egész vacsora alatt nem is szóltunk egymáshoz, csak a felnőtteket hallgattuk. 
- Hát, ez a szobám.. - nyitottam ki az ajtót, majd mindketten beléptünk a saját helyiségembe. Azt hiszem egy "hű" hagyta el a száját, mikor teljesen körülnézett. Nem tudom a fiúknál ez jót vagy rosszat jelent, mindenesetre én bóknak vettem. Azért nem mindenkinek van ilyen nagy szobája. - Ülj le nyugodtan. - törtem meg a köztünk lévő kínos csendet. Elindult az ablak alatt lévő kanapé felé, én pedig követtem. Miután leültünk egymás mellé, újabb csend telepedett ránk. Kínos, ha az ember még csak most ismerte meg a beszélgetőpartnerét és fogalma sincs mit mondhatna, kérdezhetne.
- Szóval... - kezdett hozzá. - Most költöztetek ide? - mosolygott féloldalasan.
- Igen, pontosabban 1 hete, hogy otthagytuk Pécset. Eleinte nem örültem, hogy eljövünk, szerettem azt a helyet, csak hát a házunkon kívül sajnos senki nem kötött oda. Nem voltak barátaim.
- Hát, itt már van egy. - mondta iszonyatosan kedves hangon, mire hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- Mesélj magadról. - fordultam teljesen felé a kanapén.

- Hm... hát jó. 17 éves vagyok, augusztus végétől már 18. Kiskorom óta Budapesten lakunk. Hobbim a foci, ami mára már nem csak hobbivá vált, versenyszerűen játszom és nagyon szeretem. A gimnáziumban reál tagozaton tanulok, és nagy álmom úgyszintén kiskorom óta, hogy csillagász legyek. Nem tudom ebből majd mi fog megvalósulni. - nevetett fel, aztán újra folytatta. - Lehet most furának fog tűnni, amit mondok, de nem szeretek bulikba járni. Barátom sincs sok, csak akikben tényleg igazán megbízok. - erre a két mondatára szinte leesett az állam. Létezik ez? Végre lesz, aki megért? Mert eddig úgy tűnik, hogy nagyon hasonlítunk. 

- Wow. Most aztán megleptél. - biccentettem felé.
- Nem ilyennek gondoltál?
- Az igazat megvallva nagyon nem. De örülök, hogy ilyen vagy, mert nálam is ugyanez a helyzet. - nevettem. 

Hosszasan rám nézett, tekintetét belefúrta az enyémbe, és csak néztük egymást. Átnéztem arcának minden négyzetcentijét és végül nyugtáztam magamban, hogy úgy ahogy van, tökéletes. Igaz, nem régóta ismerem, de mind a külseje, mind a belsője magával ragadott.

- Már értem miért Angyal a vezetékneved. - mosolygott rám édesen. - Te magad egy angyal vagy. - a torkomba valamiért óriási gombóc került, éreztem, hogy arcom kipirult, mert olyan szinten melegem lett ettől a kijelentésétől, hogy most -10 fokban sem fáztam volna. 

- Úristen, hát köszönöm. - nyögtem ki végül. - Nagyon kedves vagy. - viszonoztam gesztusát, és úgy ültünk ott, mint két mosolygós tökfej....