2016. április 3., vasárnap

8. rész

Sziasztok drága Olvasóink! :)
Meghoztuk az újabb részt, és sajnáljuk, hogy csak ennyi idő elteltével tudtuk kirakni, de reméljük, hogy ettől függetlenül még olvasni fogjátok és tetszeni is fog Nektek! :)
Nem is húznánk tovább a szót, csupán a szokásos.. 
Ha tetszett, akkor nyomjatok egy lájkot, ha pedig megszeretnétek osztani a véleményeteket, akkor örömmel fogadjuk a kommenteket. :) 
Jó olvasást! Dana, Bius xx

- Szia, Balázs. Igen, itthon van, de nem hinném, hogy jó ötlet lenne, ha most beszélnétek. Hagyd most inkább. Majd talán holnap.- szólt neki anyu kedvesen, és már zárta is az ajtót. 
Azt gondoltam, hogy ennyivel vége lesz. Viszont ekkor még nem tudtam, hogy nagyot tévedek....

Mikorra anyu visszaért a konyhába, én már a lépcsőn siettem felfelé. Nem azért, mintha nem tette volna jól, hogy elküldte Őt, nem azért, mintha haragudnék rá, hisz nincs okom, de most nem volt kedvem többet beszélgetni. Bezárkóztam a fürdőszobába, hogy végre egy kicsit lazíthassak. 
Egy órán át fürödtem, és mikor kijöttem a fürdőből úgy éreztem magam, mint aki megújult. Fel voltam töltődve. Már nem voltam sem dühös, sem szomorú. Csalódott sem. Színtiszta boldogságot éreztem. 
Magam sem értettem ezeket a hangulatingadozásokat. Lehet, hogy minden tinivel ez a helyzet, de én még ezelőtt nem éreztem ilyet. 
Most már kedvem lett volna anyuval trécselni akár erről a témáról, akár másról, ezért miután felvettem az alvós ruhámat, lementem a konyhába. 
De anyu már nem volt ott. 
Benéztem a hálószobájukba, és láttam, hogy apuval összebújva alszanak. 
Legalább ők boldogok. - gondoltam magamban. 
Visszaosontam a szobámba, majd befeküdtem az ágyamba. Pár órája már a telefonomra se néztem, így nem tudtam hívott-e Balázs azóta, mióta anyu elküldte. 
Feloldottam a telefonom zárját, és újabb 2 nem fogadott hívásom volt, valamint 1 üzenetem. Azonnal meg is nyitottam.
Bella. Sajnálom, hogy a mai nap így alakult, egyáltalán nem így terveztem. Mielőtt jöttél, úgy 5 perccel megjelent Linda, és nem tudtam tőle szabadulni. Már régóta nagyon jó barátok vagyunk, bár tudom, hogy ő többet érez irántam, de én nem. Nagyon szerettem volna veled tölteni ezt a délutánt. Szerettelek volna jobban megismerni. Ha akkor meghallgattál volna, és nem rohantál volna el... Na mindegy, remélem nem szúrtam el teljesen. Kérlek, ha elolvastad, írj. Puszi. Balázs
Az üzenet elolvasása után nem tudtam, mit csináljak. Talán meg kellett volna hatódnom, vagy meg kellett volna bánnom, hogy úgy otthagytam, de nem éreztem semmit. Gondolkodás nélkül el is kezdtem pötyögni a választ. De aztán inkább úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha nem írok neki. 
Visszaraktam a telefonom az éjjeli szekrényre, aztán hátra dőltem az ágyon. Azon tűnődtem, mit csináljak az este további részében, mivel álmos még nem voltam.
Gondolataimból a hasam morgása szakított ki. Ekkor jöttem rá, hogy a vacsorám sem fejeztem be, annyira meglepődtem Balázs váratlan megjelenésén. 
Feltápászkodtam az ágyról és olyan halkan ahogy csak tudtam, leosontam a konyhába valami finomságért. A hűtőben több doboz joghurt is sorakozott, de mivel nem volt köztük a kedvencem, így inkább elvettem egy túrórudit, a szekrényből pedig egy csomag sajtos chipset választottam. Nem a legegészségesebb összeállítás, de így közel éjfélhez már nem volt kedvem bármit is készíteni, na meg anyuékat sem akartam felkölteni. 
A szobámba visszaérve magamhoz vettem a laptopom, és elindítottam egy filmet unaloműzés gyanánt. 
A film egy fiatal táncos lányról szólt, aki szörnyű lámpaláztól szenved. Milyen ironikus. 
A történet végét azonban nem tudtam meg, mivel elaludtam. Álmomban viszont nagyon is folytatódott a történet, méghozzá úgy, hogy én magam kerültem a főszerepbe. 
Egy színpad közepén álltam, a reflektor egyenesen az arcomba világított, a balett cipő a lábamon szét volt szakadva, és a rajtam lévő ruha sem volt jobb állapotban. A zene megszólalt, de a lábaim nem mozdultak, hiába próbáltam, egy lépést sem tudtam tenni. A közönség hangos nevetésben tört ki, én pedig nem tudtam megvédeni magam. Ekkor egy ismerős hang szólított meg szintén a nézőtér felől. Egy fiú volt az, de az arcát nem láttam, mivel kapucni volt rajta. Már megint.
- Na mi az, kislány? Mégsem megy annyira a tánci-tánci? - kérdezte olyan gúnyos hanggal, amilyet még sosem hallottam. - Nem csak magányos vagy, hanem egy rakás csődtömeg is.
- Hagyd abba! - rivalltam rá olyan hangerővel, amelyet talán eddig még nem engedtem meg magamnak.
- Ugyan! Jól tudod, hogy sosem leszel normális tinédzser. - nevetett fel ismét gúnyos stílusban.
- Hagyj már békén! - ordítottam, és csodák csodájára a lábam megmozdult, így végre elmenekülhettem.

Futottam ahogy csak bírtam, abban a reményben, hogy megszabadulok a fájdalomtól, amit a kapucnis okozott. Egy kereszteződésen futottam át, de nem figyeltem eléggé és egyenesen egy autó elé szaladtam ki. 
Az álom azonban ekkor véget ért, mivel felébredtem a telefonom csörgésére. 
Nagy nehezen észhez tértem és a készülékért nyúltam, a kijelzőn Balázs neve villogott. Az eszem felett győzött a szívem, így végül felvettem a telefont.
- Igen? - szóltam bele közömbös hangon, hisz még mindig bántottak a történtek.
- Bella, na végre! Egész este kerestelek. Beszélhetnénk? - hadarta a mondatokat egyre gyorsabban, de a hangja mindvégig kétségbeesett volt.
- Hallgatlak. - próbáltam ugyanabban a nemtörődöm stílusban felelni neki, bár egyre inkább nehezemre esett.
- Ne itt. Gyere ki az erkélyedre, kérlek. - kérte olyan megbánó hanggal, amitől azonnal meglágyult a szívem. A kérésétől azonban teljesen ledöbbentem.
- Mi? Mit keresel te az erkélyemen? - halmoztam el kérdésekkel, miközben magamra kaptam egy pulcsit és kimentem az előbb emlegetett teraszra. 

Amint kiléptem tényleg ott állt velem szemben, a korlátba kapaszkodva, szomorú tekintetével, összekócolódott hajával.
- Szia! - szakított ki a bámulásból, szája apró mosolyra húzódott.
- Szia. Miért jöttél ide? És hogy másztál fel? - tettem fel neki az engem foglalkoztató kérdéseket.
- Azt, hogy miért jöttem nagyon is jól tudod. Az meg, hogy hogy másztam fel nem fontos. Engem csak az érdekel, hogy nagyon haragszol még rám? - lépett hozzám közelebb.
- Fogalmam sincs mit érzek. - kaptam el a tekintetem az övétől, mert ha továbbra is a csillogó szemeit kellett volna bámulnom, biztos vagyok benne, hogy a karjaiba borultam volna.
- Bocsáss meg Bella, kérlek. Adj még egy esélyt, és bebizonyítom, hogy tényleg szeretnélek megismerni. - fogta meg kezeimet, ezzel elérve, hogy újból szemeibe nézzek, és hogy a szívem a torkomba dobogjon.
- Én... én nem tudom, hogy mit mondjak. - a hangom olyan rekedt volt, mintha mandulagyulladástól szenvednék.

Próbáltam gyorsan mérlegelni a dolgokat. Végül is, lehet, hogy ezt a Lindás dolgot tényleg csak én kaptam fel annyira, és valójában régóta barátok már, ahogy azt Balázs is mondta. Másfelől pedig, az arckifejezése mindent elárult. Nem akart megbántani.
- Egy esélyt, Bella. Ígérem nem bánod meg. - mosolygott rám olyan édesen, amitől a szívem még hevesebb kalapálásba kezdett.

Ráadásul olyan, mintha olvasna a gondolataimban. Nem tudom, hogy csinálja...
- Le-legyen. - feleltem dadogva, és éreztem, hogy az arcom lángba borul.
- Köszönöm. Nem is tudod milyen jó ezt hallani. Tényleg egy angyal vagy. - lelkesült fel a válaszomtól, és az arcán lévő mosoly még szélesebb lett.
- Nem, egyáltalán nem vagyok az. De kedves, hogy ezt gondolod. - mosolyogtam rá vissza fülig pirulva.
- Persze, hogy ezt. Viszont ideje mennem. Kiosontam otthonról, és ha anyuék észreveszik, akkor egy idétlen szobafogság miatt úszik el az esélyem. - nevetett fel halkan. - Jó éjt, Bella! - hajolt hozzám 
egyre közelebb, amitől a szívem majd kiugrott a helyéről, gyomrom pedig mogyoró méretűre zsugorodott. Végül az arcomra nyomott egy puszit, amire időm sem volt reagálni, mert a következő pillanatban már lefelé mászott az erkélyről. 

Miután végleg elhagyta az udvarunkat visszamentem a szobámba, bezártam az ajtót, és elhúztam a sötétítőket. Hanyatt feküdtem az ágyamon, és próbáltam kiigazodni az érzéseimen több-kevesebb sikerrel....