Sziasztok! :)
Újra itt vagyunk, a legújabb résszel. Reméljük most már többen vagytok, akiket egyre jobban érdekel a történet, és velünk tartotok továbbra is. Higgyétek el, ahogy jönnek a részek, egyre izgalmasabb lesz. Jó olvasást! :)
Puszi: Dana, Bius xx
Újra itt vagyunk, a legújabb résszel. Reméljük most már többen vagytok, akiket egyre jobban érdekel a történet, és velünk tartotok továbbra is. Higgyétek el, ahogy jönnek a részek, egyre izgalmasabb lesz. Jó olvasást! :)
Puszi: Dana, Bius xx
Sőt, lehet, hogy most kezdem újra az életem. Lesznek barátaim, lesz kikkel beszélnem a szüleimen és a magán tanárjaimon kívül, és ami a legfontosabb: nem leszek egyedül! Ezekkel a gondolatokkal a fejemben léptem a portára....
A nő, aki az üvegen belül ült, kedvesen eligazított. Miután megköszöntem, az emeletre mentem a 103-as termet keresve. Mély lélegzetet vettem, aztán a kilincsre téve a kezemet, lenyomtam azt. Legszívesebben behunytam volna a szememet, hogy kissé kizárjam az idegességemet, és a sokak szerint megőrjítő sötétségbe leljem nyugalmamat. Oké, ez lehet furán hangzik, de én magam is fura vagyok, úgyhogy ez nem meglepő..
A helyiség hatalmas volt, fehér falai olyan megnyugtatóan hatottak rám. Pár fekete alak táncolt a falakon, amit persze nem szó szerint kell érteni (valójában felfestett táncmozdulatok voltak).
A helyiség hatalmas volt, fehér falai olyan megnyugtatóan hatottak rám. Pár fekete alak táncolt a falakon, amit persze nem szó szerint kell érteni (valójában felfestett táncmozdulatok voltak).
A tükör pont az ajtóval szemben helyezkedett el, így a táncolók ráláttak az érkezésemre. Minél gyorsabban és halkabban próbáltam lepakolni a cuccaimat a többiekéhez, aztán pedig csatlakozni hozzájuk. A tanárnő egy laza mosollyal az arcán rám nézett, majd az első sor egyik üres helyére mutatott, hogy oda álljak. Vonakodva, de végül beálltam arra a helyre. Már előre féltem, hogy mit szólnak majd, mivel még csak most jöttem, és már is legelöl foglaltam állást. Bár már nem most kezdtem, viszont ők ezt nem tudhatták.
- Isten hozott! - szólalt meg a tanárnő hatalmas mosollyal az arcán.
- Köszönöm szépen. - feleltem, s közben az ujjaimat tördeltem. A csoporttársaim még mindig engem bámultak, de az ő tekintetükben semmi elismerés nem volt, inkább megvetés.
- Nahát! Mégiscsak tud táncolni azokkal a pipaszár vékony lábaival, még ha elég bénán is csinálja. - nevetett fel egy hosszú, világosbarna hajú lány. Nem értettem a megjegyzését, hiszen neki is ugyanolyan alakja volt, mint nekem. Válaszadás nélkül inkább elmentem a padhoz, és ittam pár korty vizet a kulacsomból. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy megint ugyanaz lesz, mint Pécsen. De akármennyire nem akartam, tudtam, hogy itt sem lesz másképp. Hát, így jártam. Egyetlen esélyem maradt. A szeptemberben kezdődő iskola. Talán ott változnak a dolgok, itt meg majd csak kibírom, végül is egy héten kétszer vannak táncóráim.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ez a mérhetetlen csalódottság ne látszódjon rajtam, mert akkor még jobban rám szállnak. A próba többi idejét egy új koreográfia betanulásával folytattuk. Nem figyeltem másra, csak a táncra, ami ilyenkor nem meglepő, ez az egyetlen dolog, aminek segítségével teljesen ki tudom zárni a külvilágot, és minden zavaró tényezőt.
- Na, akkor mára végeztünk! Nagyon jók voltatok. - fejeztük be az órát. - Bella, te még maradj kicsit, beszélni szeretnék veled! - intett felém a tanár, mire odasétáltam. A többiek már kifelé mentek, de hallottam, ahogy arról sutyorognak, hogy "még csak most jött először, de máris benyalta magát a tanárnál" és "nem fogja ő ezt sokáig bírni"...egyéb megjegyzések. Már meg sem hatottak, volt időm hozzászokni az ettől durvább véleményekhez is, és úgy tűnik elszoknom sem kell tőlük, szóval helyben vagyunk.
- Tessék? - néztem mosolyogva a tánctanárra.
- Hihetetlenül ügyes vagy, a mozgásod kifogástalan, és ahogy átérzed a zenét.. Tudod, már elég régóta tanítok, de még nem találkoztam ilyen tehetséggel. És még csak először láttalak táncolni. - hüledezett. Én tágra nyitott szemekkel bámultam rá továbbra is.
- Sosem mondtak még nekem ilyet. - érzékenyültem el teljesen. - Köszönöm!
- Ismerem a lányokat már évek óta, de elég volt ez az egy alkalom, hogy lássam, kiemelkedsz közülük. Ezért is szeretném neked adni a szóló számot a következő fellépésen, ami a Bródy Imre Gimnáziumban lesz. Elvállalod? - mosolygott rám továbbra is kedvesen.
- Az az új sulim. - töprengtem hangosan. A tanár kérése elgondolkodtatott. Ha elvállalom, a csoporttársaim még jobban megutálnak, de akkor sem fejlődik velük a kapcsolatom, ha nem vállalom el, hisz már most utálnak. Pár perc töprengés után feleltem csak a tanárnak, aki hatalmas örömmel fogadta a döntésem, miszerint én táncolom a következő szólót. Miután végleg elbúcsúztam a legújabb oktatómtól, hazaindultam, de mivel túlságosan elfáradtam, így séta helyett a metró állomásra indultam. Rengeteg ember suhant el mellettem útközben. Mikor lesétáltam az aluljáróba, orromat egyből megcsapta a kellemetlen szag. Szerencsémre nem sokat kellett várni a metróra, ám ott sem volt jobb a helyzet. Még hozzá kell ehhez szoknom. Fél óra múlva már a házunkhoz vezető utcán sétáltam, hamar új otthonunk kapujához értem. Végignéztem a hatalmas lakáson, ami igazából gyönyörű. Lehet mégsem volt rossz ötlet ez a költözés. Eddig minden jól alakult, kivéve a barátkozást, de az Pécsen sem ment sosem. Amint beléptem a lakásba kellemes illatok csapták meg orromat. Miután leraktam a cuccaim, rögtön anyuhoz indultam a konyhába.
- Szia Anyu! - karoltam át hátulról, aki épp a gáztűzhely előtt foglalatoskodott.
- Jesszusom, Bella! Megijesztettél! - nevetett fel anyu a kezdeti "sokk" után - Na, milyen volt a tánc?
- Azt leszámítva, hogy megint utál mindenki, nagyszerű. A tanár szerint hatalmas tehetség vagyok, így én táncolom az első szólót. - újságoltam boldogan.
- Ne foglalkozz velük, csak irigykednek rád! - simított végig hajamon Édesanyám. - És egyébként gratulálok, mindig is tudtam, hogy nagyon ügyes vagy!
Szerettem volna azt hinni, hogy ez tényleg így van, de miért lennének irigyek rám? Akármennyire is próbált anyu felvidítani, ez most nem jött össze. Már az étvágyam is teljesen elment, pedig miközben hazafelé tartottam, a hasam őrült nagy korgásokkal jelezte az éhségemet. Hát ennyit erről!
Apu belépett a konyhába, nyomott egy puszit fejem búbjára és leült egy székhez. Látszott rajta, hogy nem enni készül, hanem mondandója van. Kissé megijedtem, fogalmam sem volt mit akar közölni.
- Nos, most beszéltem egyik kollégámmal, akinek a fia ugyanabba a suliba jár, mint ahová te fogsz szeptembertől. Meghívtam őket holnapra vacsorázni, szerintem nem fog ártani, ha legalább egy embert ismersz iskolakezdéskor. - mesélte el fülig érő szájjal. Kissé megkönnyebbültem, azt hittem valami rossz hírt akar mondani.
- Na, akkor mára végeztünk! Nagyon jók voltatok. - fejeztük be az órát. - Bella, te még maradj kicsit, beszélni szeretnék veled! - intett felém a tanár, mire odasétáltam. A többiek már kifelé mentek, de hallottam, ahogy arról sutyorognak, hogy "még csak most jött először, de máris benyalta magát a tanárnál" és "nem fogja ő ezt sokáig bírni"...egyéb megjegyzések. Már meg sem hatottak, volt időm hozzászokni az ettől durvább véleményekhez is, és úgy tűnik elszoknom sem kell tőlük, szóval helyben vagyunk.
- Tessék? - néztem mosolyogva a tánctanárra.
- Hihetetlenül ügyes vagy, a mozgásod kifogástalan, és ahogy átérzed a zenét.. Tudod, már elég régóta tanítok, de még nem találkoztam ilyen tehetséggel. És még csak először láttalak táncolni. - hüledezett. Én tágra nyitott szemekkel bámultam rá továbbra is.
- Sosem mondtak még nekem ilyet. - érzékenyültem el teljesen. - Köszönöm!
- Az az új sulim. - töprengtem hangosan. A tanár kérése elgondolkodtatott. Ha elvállalom, a csoporttársaim még jobban megutálnak, de akkor sem fejlődik velük a kapcsolatom, ha nem vállalom el, hisz már most utálnak. Pár perc töprengés után feleltem csak a tanárnak, aki hatalmas örömmel fogadta a döntésem, miszerint én táncolom a következő szólót. Miután végleg elbúcsúztam a legújabb oktatómtól, hazaindultam, de mivel túlságosan elfáradtam, így séta helyett a metró állomásra indultam. Rengeteg ember suhant el mellettem útközben. Mikor lesétáltam az aluljáróba, orromat egyből megcsapta a kellemetlen szag. Szerencsémre nem sokat kellett várni a metróra, ám ott sem volt jobb a helyzet. Még hozzá kell ehhez szoknom. Fél óra múlva már a házunkhoz vezető utcán sétáltam, hamar új otthonunk kapujához értem. Végignéztem a hatalmas lakáson, ami igazából gyönyörű. Lehet mégsem volt rossz ötlet ez a költözés. Eddig minden jól alakult, kivéve a barátkozást, de az Pécsen sem ment sosem. Amint beléptem a lakásba kellemes illatok csapták meg orromat. Miután leraktam a cuccaim, rögtön anyuhoz indultam a konyhába.
- Szia Anyu! - karoltam át hátulról, aki épp a gáztűzhely előtt foglalatoskodott.
- Jesszusom, Bella! Megijesztettél! - nevetett fel anyu a kezdeti "sokk" után - Na, milyen volt a tánc?
- Azt leszámítva, hogy megint utál mindenki, nagyszerű. A tanár szerint hatalmas tehetség vagyok, így én táncolom az első szólót. - újságoltam boldogan.
- Ne foglalkozz velük, csak irigykednek rád! - simított végig hajamon Édesanyám. - És egyébként gratulálok, mindig is tudtam, hogy nagyon ügyes vagy!
Szerettem volna azt hinni, hogy ez tényleg így van, de miért lennének irigyek rám? Akármennyire is próbált anyu felvidítani, ez most nem jött össze. Már az étvágyam is teljesen elment, pedig miközben hazafelé tartottam, a hasam őrült nagy korgásokkal jelezte az éhségemet. Hát ennyit erről!
Apu belépett a konyhába, nyomott egy puszit fejem búbjára és leült egy székhez. Látszott rajta, hogy nem enni készül, hanem mondandója van. Kissé megijedtem, fogalmam sem volt mit akar közölni.
- Nos, most beszéltem egyik kollégámmal, akinek a fia ugyanabba a suliba jár, mint ahová te fogsz szeptembertől. Meghívtam őket holnapra vacsorázni, szerintem nem fog ártani, ha legalább egy embert ismersz iskolakezdéskor. - mesélte el fülig érő szájjal. Kissé megkönnyebbültem, azt hittem valami rossz hírt akar mondani.
- Ez remek ötlet. - támogatta anyu.
- Hát jó, végül is rossz nem sülhet ki belőle. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd felsétáltam a szobámba....
- Hát jó, végül is rossz nem sülhet ki belőle. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd felsétáltam a szobámba....
