2. rész

Sziasztok! :)
Itt is a 2. rész, amint ígértük. Nem írunk most regényeket, csupán annyit, hogy a véleményeiteket nyugodtan írjátok le kommentben. Szívesen fogadjuk. ;) Jó olvasást!
Puszi: Dana, Bius xx

A szívem hevesebben kezdett verni, a tenyerem is izzadt. Nem láttam az arcát, rejtélyes volt, de mégis éreztem, hogy kötődöm hozzá....

Reggel, mikor felébredtem, nem tudtam továbblépni az álmomtól. Csak feküdtem és gondolkodtam, hogy vajon mi lehet a jelentése, ki lehet az a srác? Nyújtózkodtam egy hatalmasat, majd kikeltem az ágyból és lementem a konyhába, ahonnan már finom illatok jöttek kifelé.

- Szép jó reggelt, drágám! - köszöntött anyu, aki nyakig benne volt a reggeli készítésében.
- Jó reggelt! - mosolyogtam rá. - Apu?
- Elment venni pár dolgot, nemsokára jön. 

Biccentettem egyet, jelezve, hogy tudomásul vettem, aztán leültem az asztalhoz. Pár perc néma csend után anya hangjára eszméltem fel az újabb merengésemből. - Jól érzed magad? Olyan fura vagy ma reggel. - simított végig fejemen.
- Persze, semmi bajom, csak volt egy érdekes álmom, amit azóta sem értek.. - kezdtem bele a mondandómba, anya pedig leült, várva, hogy folytassam. - Szóval, álmomban nagyon boldog voltam, rengeteg barát vett körül, akik velem együtt örültek valaminek, de magam sem tudom minek. Aztán a távolban megláttam egy fiút, hátulról, és valami jó érzés fogott el. Mintha kötődtem volna hozzá, még a szívem is gyorsabban dobogott. De az arcát egész idő alatt nem láttam, sőt közelebb sem jött, csak éreztem a vonzalmat kettőnk között. - néztem üresen magam elé.
- Ez lehet annak a jele, hogy az életed hamarosan megváltozik, lesz sok barátod, és az a titokzatos fiú pedig.... - kacsintott rám anyu, pedig enélkül is megértettem volna, hogy mit akar ebből kihozni.
- Áhh, nem hinném. - ráztam meg a fejemet. - Nincs olyan fiú, aki leállna egy olyan lánnyal, mint én.
- Mondd csak, melyik srác nem akarna egy gyönyörű, okos, érett, táncoslábú lányt magának? Szerintem hülye, aki kihagyja ezt a lehetőséget. - ment vissza a gáztűzhelyhez, hogy levegye onnan a tojásrántottát. Nem tudom, szerintem egyáltalán nem vagyok különleges, de inkább nem ellenkeztem anyuval, mert akkor tuti megint kezdődne a kiselőadás arról, hogy semmi önbizalmam, és ahhoz kora reggel semmi kedvem.
- Anyu, nem megyünk el délután vásárolni? Szeretném feldobni egy kicsit a szobám. Mondjuk kifesthetnénk valami szép színnel. - vetettem fel ötletként. Tényleg szerettem volna magam jól érezni az új helyen. Ha barátaim nem is lesznek, de legalább a szobám olyan legyen, ahol jól érzem magam, még ha egyedül is. A fejemben már egészen otthonos, és szép szobát rendeztem be.
- De, persze, menjünk. Ha apu hazaér a kocsival, indulhatunk is. - rakott le elém egy tányér gőzölgő rántottát. Köszönetképp egy hálás pillantás kíséretében mosolyogtam rá.
Egy óra múlva apu is hazaért, azonban rögtön elvonult az otthoni irodába, azzal a címszóval, hogy rengeteg elintéznivalója van az új munkahelyével kapcsolatban. Így anyuval kettesben indultunk útnak a közeli áruház felé. A hatalmas épületben szinte elvesztem, de anyu mindenben segítségemre volt. Vásároltunk lila festéket, mivel ez a kedvenc színem, és hozzá még fehéret, mert támadt egy jó ötletem a festéssel kapcsolatban.. Egy új, szintén lila szőnyeget, egy orchideát ábrázoló képet, ami több festményből rakódott ki. Egy új csillárt is beszereztem, valamint éjjeli lámpákat és még sok mást. Jó pár óra eltelt, mire sikerült mindent beszerezni, amire gondoltam, vagy ami éppen megtetszett. 

- Köszönöm! - mosolyogtam anyura, mikor mindketten beszálltunk az autóba.
- Ugyan, remélem jól fogod érezni magad az új szobádban. - viszonozta gesztusomat, aztán beindította a motort, és hazafelé indultunk. A ház elé érve leparkoltunk, majd felvittük a cuccokat a szobámba. A nagy pakolásban észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. 
- Tánc órára kell mennem! - kiabáltam le anyunak, aki a folyosón takarított. 
- Vigyázz magadra! - intézett el ennyivel, amit először kicsit furcsálltam, de mivel sietnem kellett, nem tettem szóvá. Az úton sétálva próbáltam megszokni a főváros nyüzsgő utcáit, a fülledt levegőt, a rengeteg embert, és úgy egészében, mindent. Miközben fülemben max. hangerőn hallgattam Ellie Goulding és Calvin Harris - Outside című dalát, élveztem az arcomra verődő meleg napsugarakat, amik szinte már perzselték a bőröm. Ekkor hirtelen a földön találtam magam. Fogalmam sem volt mi történt, olyan gyorsan és váratlanul jött.

A fél fülhallgatóm kihúzódott a fülemből, így csak pár fiú nevetését hallottam, de mire odanéztem, ők már a biciklijükön ülve amilyen gyorsan csak tudtak, a következő sarkon befordultak és eltűntek. A hátukat látva nem kellett volna semmi érdekesnek történnie, viszont mégis ahogy gyors pillantást vetettem a legutolsó fiúra, furcsán émelygő érzés vett hatalmába. Mintha már láttam volna ezt a személyt, ugyanígy, hátulról. És ami a legjelentősebb, arc nélkül. Persze ezt nem szó szerint kell érteni, mert nyilván volt arca, csak hogy én azt nem láttam. Ez az! Mint az álmomban! Ott is volt egy titokzatos fiú... Na jó, de ez hülyeség. - nevettem el magam hangosan. Ez csak egy fiú volt, akinek a hátánál többet nem láttam. Hitetlenül megráztam a fejemet, visszadugtam a fülembe a másik fülhallgatót és tovább indultam. Nem agyaltam tovább ezen, felesleges lett volna, nem is értem miért jutott ez eszembe. 
A táncpróba helyszínére érve megálltam, és felnéztem a hatalmas épületre amin az állt, hogy Street steps tánciskola. Tehát ez az. Mély levegőt vettem, aztán elindultam. Tulajdonképpen olyan érzés volt, mint amikor 8 évesen anyukámmal együtt besétáltunk a pécsi tánciskolába, ahol szinte az életem elkezdődött. Akkor éreztem, hogy tartozok valahová, hogy van, amiért boldog lehetek. Ez a jelenet játszódott le bennem, mielőtt besétáltam az ajtón. Mintha most kezdeném az egészet.. Sőt, lehet, hogy most kezdem újra az életem. Lesznek barátaim, lesz kikkel beszélnem a szüleimen és a magán tanárjaimon kívül, és ami a legfontosabb: nem leszek egyedül! Ezekkel a gondolatokkal a fejemben léptem a portára....